/Először is kapcsold be a zenét,csak úgy hatásos igazán.Képzeld bele magad a lány helyzetébe,majd olvasd lassan és csendben.../

Csak ülök a sötétben és gondolkozom.Semmi fény,semmi szín,semmi hang,csak sötét csend.Odakint tombol a vihar,én meg bent gubbasztok elzárkózva a világ elől.Fáj minden gondolat,minden hang,minden szó.Nem tudok nélküle élni,hisz ő a mindenem,ő volt és ő lesz.Érzem,hogy tennem kell valamit,hisz kezdem teljesen elveszíteni a boldogságomat.Hirtelen feltépem az ajtót,csak rohanok a sötét ég alatt.Velem száguld minden gondolat,versenyt futva az idővel.A mezőn át,a völgyön át,szaladok hozzád.Várom a mosolyod,a nevetésed,lelkünk tavaszát,mi egykoron volt.Szél tépázza a ruhámat,eső áztatja arcomat,a hajam csapzott és kócos.Egyre gyengül az erőm,de nem adom fel.A virágillat ahogy keveredik az esőével,borzongva átjárja a lelkemet.A lábamat alig érzem,a szívem hevesen dobog,de nem adom fel,mert látni szeretnélek.Veled szeretnék együtt lenni,örökkön-örökké.Az idő nem gyógyítja be a sebeket,nem tudok tovább várni,nem tudom elviselni.Reményvesztetten folytatom az utam,kapkodva a levegőt,mint egy fuldokló ember,kinek a feje felett készülnek összecsapni a hullámok.Hallgatom a lelkem sivár sóvárgását,a madarak énekét és boldogtalannak érzem magam.Csak rohanok és rohanok,nem törődve semmivel sem,céltalanul a nagyvilágban.Bolyongok a sötét erdőben a boldogságot keresve.Már nem tudom merre tartok,már nem is próbálok kiutat keresni,csak rohanok,amíg az erőm bírja.A fák ágai véresre karcolták az eső áztatta arcom, és már alig látok át a könnyfátyolon,mi a szemem csillogását elfedi.Egy óvatlan pillanatban kő kerül a lábam elé és megbotlom.Nem tudok felkelni,az erőm kezd elhagyni.A lábaim sajognak,a kezeim fáznak.Nem tudom mi lesz velem,nem tudok,csak rád gondolni.A lábam alól kezd kicsúszni a talaj,érzem,ahogy összeesem,s felnézek a csillagos égre.Gondolkodom a múlton,azokon,amiket együtt átéltünk.Tisztán emlékszem a kis tóra, a hattyúkra,arra,ahogyan a szemembe néztél,ahogy gyengéden megcsókoltál miközben a csillagok fénye ragyogta be arcunkat.Éreztem ahogy a képzelet a csípőmre fonódik és ahogy a hangod átjárja a lelkemet,ezzel is örökkévalóságot adva a pillanatnak.Azt mondtad sohasem hagysz el,mindig vigyázol rám.Most vajon a csillagok közül figyelsz,fentről nézel le rám? Látod amint küzdök,és látod amint kezdem feladni a harcot.A lelkem nem bírja tovább ezt a kínszenvedést,ám a testem még erőlködik.Mikor lesz már vége?Mondd mikor?Mikor lehetek végre veled? Egyre jobban villámlik,de az égen még fényesen ragyognak a csillagok.Hallom a szörnyű hangot,amint becsap a villám valahová.Olyan közel,hogy a félelemtől összerezzenek.Mintha tőrt döfnének a szívembe,úgy hasít belém a fájdalom,s összegörnyedve szenvedek.A szívem vérzik,s már nem csak képzelődöm.Mindenem tiszta sár,a ruhám cafatokban lóg rólam.Falevelek borítanak be,ám a testem egy merő jéghalmaz.Már nem csak a félelemtől reszketek.A lábaimat nem tudom mozgatni és érzem,amint a kezem is kezd megdermedni.A szemhéjaim elnehezülnek,a légzésem lelassul és érzem,hogy kezdem elveszíteni a földi létem valóját.A lelkem egyre könnyebb és már nem félek.Tudom,hogy te ott fent vársz rám.A látásom már nem ér semmit,csak a lelki szemeimre hagyatkozhatok.Látom,amint rám emeled a tekintetedet és hívogatóan felém nyújtod a karodat.A tenyeredbe helyezem kezem,s felhúzol magadhoz.Együtt szárnyalunk,csak te meg én.Egyre magasabbra és magasabbra. Homályosan látom a magam mögött hagyott sártengert és az egykori lelkem templomát.Végre boldognak érzem magam.Most,hogy itt vagyok veled és karjaid ölelően védelmeznek.
De most hirtelen mi történik?Mondd mi?Valami visszahúz a földre,vissza a valóságba.Elmosódik a kép,nem látok már tisztán.Kinyitom a szemem,körülnézek.Az ágyamban fekszem és a holdfény világít be az ablakon.Látom,amint felébredsz és azt,ahogy az álomittas mosoly kiül az arcodra.Gyengéden megcsókolsz és magadhoz húzol.Hozzád bújok és próbálok aludni,de egy könnycsepp legördül az arcomon.Mindössze ennyi emlékeztet a fájdalmas álomra.De most,hogy itt vagy velem,már nem félek semmitől,hisz két világ van.Egy amelyiket álmodjuk és egy,amely a valóságban létezik...

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.